Egy évek óta a pincében cidriző, szúette komódról és egy darabjaira esett parasztasztalról lesz most szó. Szinte egész télen – gingkó polctól eltekintve – ezen a kettőn munkálkodtam. Persze más, ha az ember minden nap, napi 8 órában javít bútorokat. Számomra ez egy-két léptékkel lassabban megy.
A két bútor ebben a leharcolt állapotban érkezett hozzám.
A kép baloldalán látjátok az asztalt, amiről külön fotóm nincs, de talán nem is baj, mert csak megsajnálnátok szegényt.
Bár állatbarátnak tartom magam, ebben az esetben sajnos nem volt más választás, el kellett vinni szútlanításra szegény párákat, mert máshogy felújítás közben összehaverkodtam volna néhánnyal. Miközben ők nyugodtan fogyasztják faebédjüket én a szájukba nyomok egy kis fatapaszt. Nem finom. Na de komolyra fordítva, tényleg eléggé megdézsmálták mindkettő bútordarabot. Az asztallábakat mind újra kellett esztergáltatni és a keresztléceket is ki kellett cserélni. A komód teljes hátulját cseréltem, a hátsó lábakat és az alsó díszléceket szintén, valamint a fiókokat is rengeteg helyen kellett pótolni, a fiókbelsőket pótolni. Elég nagy munka volt a javításuk. Szerencsére volt némi segítségem is, mert néhány speciális fogást csak szakavatott tud elvégezni.
Mindkettőt tejfestékkel festettem, felületkezelésként pedig olajoztam őket.
A fiókgombokat előre leegyeztettük, amit külföldről rendeltem és utólag alakítottam át. Több elképzelés is volt, de végül a középsőre esett a választás.
A fiókok belsejét is le kellett festeni, amit már nem tejfestékkel, hanem egy valamivel testesebb, a Pentart Decor festékkel kentem. A minták pedig feldobják a fiókok belsejét.
A parasztasztalt, ami tömör bükkfából készült, igazi mesteremberek rakták össze. Minden milliméter pontosan van kifaragva és levágva. Hatalmas tisztelet van bennem azok iránt az emberek iránt, akik ilyen pontos munkát tudnak végezni. Ahogy dolgoztam az asztalon, valahogy átjött a hosszú évek tapasztalata, a precizitás, a mai rohanó profitorientált világ helyett a faiparos szakma szeretete. Az asztallábak fogai olyan jól illeszkedtek egymásba, hogy annak ellenére, hogy a csontenyv már érezhetően rég elengedett, a lábakat nehezen sikerült csak szétoperálni. Szerencsére ehhez volt némi segítségem, mert egyedül nem ment volna.
A szúlakoma után hagyott lyukakat és a repedéseket fatapasszal pótoltam, viszont ahhoz, hogy sima legyen kapott még egy vékony réteg alapozót.
Ez pedig a végeredmény.
Az asztallapok középső tartólécét sötéten hagytam, mert az asztal kihúzott állapotban lesz a gazdájánál, így nem zavaró.
Míg a lábakat sima szürkére festettem, az asztallap kapott egy száraz ecset technikás megoldást. Egyrészt esztétikailag is feldobja, másrészt pedig ápol és eltakar.
Bár hatalmas munka volt ez a kettő számomra, mégis örömmel tölt el, hogy Ildikóék számára, – akinek a családi öröksége ez a kettő szépség – rengeteg fiatalkori emléket tartogatnak. Talán egy picit hozzájárultam ezek megőrzéséhez. Néha a bútorok nemcsak tárgyak, bennük van a múlt, a nagy családi összejövetelek, a konyhai sürgés-forgás, a közös beszélgetések emléke. Így megfiatalodva pedig a következő generációknak mesélnek majd.
Renovatúra Műhely 